Estike zöldséglevese

Estike zöldséglevese

Gaia kertjében nagyon felgyorsultak az események. A manók elhatározták, ültetnek egy rózsalugast, de olyat ám ahol sehol máshol nincs. Mindenféle színű rózsákat akartak. A lugas pedig egy óriási csigavonal mentén tekergőzött.

Itt is, ott is a rózsaösvény mentén építenek apró kis padokat, asztalokat mert szeretnek séta közben megpihenni. A csigavonal közepére egy kis színpadot szántak ahol majd felléphetnek és szerepelhetnek egymás szórakoztatására.

Mindenki lelkesen nekilátott a munkának. Estike először egy gereblyét kapott a kezébe. Mivel sohasem gereblyézett eddig folyton gödröket kapart vele oda, ahol a többiek már elsimították a talajt.

„Estike úgy gondolom, elegen vagyunk itt a gereblyéknél” - mondta az egyik manó

„Te talán többet tudnál segíteni a taligáknál”- mert olyan magas vagy

Estike boldogan szaladt a taligához.

„Végre valami hasznos dolog amit én tudok a legjobban”- gondolta

Az ásó manók jól megrakták estike taligáját. Estike tolta vonta lelkesen. Egyszerre felsikított!

„Valaki húzza a hajam!” Senki sem húzta a haját, vagyis ő húzta magának. Hosszú haja belegabalyodott a taliga kerekébe és ahogyan tolta magának húzta.

„Sajnos ügy tűnik a taligázás sem az én faladatom”. – sóhajtotta búsan-

Napközben sok munkát kipróbált, de valahogy egyikben sem volt sikeres. Pedig nagyon igyekezett! Szeretett volna ő is segíteni, hogy hasznos tagja legyen az aprónépnek

Délben az öreg fűzfa árnyéka alatt kerestek egy kis hűsítő pihenést. A nagy munka után nagyon várták a megérdemelt ebédet.

Megérkezett az öreg manó  asszonyság, aki az ebédet szokta készíteni. Egy vászonzsák volt a kezében. A zsákból mindenki kezébe nyomott egy marék száraz kétszersültet. Az aprónépség összenézet, "Miért együnk kétszersültet ebéd előtt?"

„Ez az ebéd!” - Mondta az öreg manó- „Egész délelőtt veletek együtt ástam, kapáltam, gereblyéztem. Mikor főztem volna?”

„Főzzél csak nyugodtan! Elkészül az a rózsalugas majd valahogy nélküled is.”

„Én szeretnék részt venni benne. Mindennap főzök, sütők, mosogatok. Szívesen csinálom, mert örömömet lelem benne, amikor látom, hogy jóízűen eszitek az ételt. Most azonban azt szeretném, hogy én is dolgozhassak a rózsalugas megszületésén.”

„Jó rendben” - mondta az aprónépség. Igaz nem túl lelkesen. „Ha ez neked ennyire fontos dolgozz velünk.”

„Ne aggódjatok van kétszersült bőven.”

Az aprónépség bólogatott- szintén nem túl lelkesen. Estike egy kicsit távolabb ült szomorkodva. Annyira szeretett volna segíteni, de belátta: nincs tehetsége a kertészkedéshez. Egy lágy szélfuvallattal együtt megérkezett a nagy mentőötlete. Majd főzők én egyedül!a vacsora lesz az én meglepetésem az aprónép számára. Csakhogy még vacsorát sem főztem soha, sem ebédet sem pedig reggelit.

Estike tudta, van az öreg manóasszonyságnak egy viharvert szakácskönyve. Beosont hát a konyhába és fellapozta.

„Kell segítség?”- szólt egy hang

„Ki szól?” - kérdezte Estike

Egy katica szállt le a szakácskönyvre.

„Szia én itt lakom a konyhában, már báb korom óta és figyelem a sütés főzést. Mostanra már én lettem a főkóstoló konyhalakó manóbarát bogár.”

„Meglepetés vacsorát szeretnék főzni a manóknak, nagy munkában vannak és biztosan jólesne nekik estére egy tál meleg étel.”

„Főzzél zöldséglevest. Nagyon finom, laktató és egészséges. Minden hozzávaló terem a konyhakertben.” - Előreszállt a katica – „Hozd a vesszőkosarat, majd én mondom mire van szükség. „

„Látod ott egymás mellett terem a cukkíni és a padlizsán, szedjél belőle 3-3 darabot. A kert másik végében van póréhagyma 2 szálat szedj fel belőle. „

„Most menjünk vissza a konyhába, kerámia lábasban forralj fel vizet.”

„A többit tudom” - lelékesedett Estike. „Megmosom a zöldségeket, majd apróra vágom a padlizsánt, cukkínit és a póréhagymát.”

„Igen” - vette vissza szót a katica- „8-10 percig párold a fazékban őket majd hagyd állni.”

Katica is belelkesedet. „Ameddig hűl lássuk a többi hozzávalót. „

Estike olvasta: Kell még répa, krumpli tündérbogyó, fűszerek

„Tündérbogyó? Az mi? Főztem magam is bele a levesbe, de én nem vagyok zöldség!”

„A tündérbogyó az nem más, mint a csicseriborsó. A kis tündérek azzal szoktak labdázni. Tudhatnád!”

„Én kiskoromban, csak röpdöstem és rosszalkodtam- pirult el estike és gyorsan másra terelte a szót. Kell még egy marék szárított csiperkegomba és persze a fűszerek”

„Az aprónép nagyon szereti a köménymagot, a rozmaringot és a bazsalikomot, persze sót is kell bele tenni”

Kihűltek a párolt zöldségek, most laposan össze kellett turmixólni. Estike lelkiismeretesen tekerte a turmixot. A kész pépet felöntötte vízzel és ismét alágyújtott. Szépen megpucolta a krumplit, sárgarépát majd apró kockákra vágva beléetette a fazékba. Kicsit később beletette a csicseriborsó tündérbogyót. Miután felforrt takarékra vette és lassan kavargatta.

„Szerintem jöhetnek a fűszerek” - szólt a katica.

Estike tett egy kanál sót a levesbe, majd pár friss bazsalikomot, egy marék petrezselymet és egy csipet rozmaringot.  Na meg persze a szárított csiperkét.

„Most fordítsd meg azt a homokórát, addig kell még főnie”

Estike lelkiismeretesen kevergette, kavargatta a levest, hogy le ne égjen és a zöldségek egyenletesen fölyenek. „Kész van!” Kiáltotta Estike amikor a homokórában az utolsó szem homok is leperget. Már ugrott is a kanálért. Belemerítette az illatozva gőzölgő levesbe. A katica szeme elkerekedett, de megnyugodott, amikor estike felé nyújtotta a kanalat.

„Kóstold meg”- mondta- elvégre is, Te volnál a főkóstoló konyhalakó manóbarát. „Pont olyan mintha a manóasszonyság főzte volna! Finom ízletes, egészséges! Sőt egy kicsit tündéres”. Tündéres? Hogy ez mit jelent talán a katica sem tudta, de valahogy meg akarta dicsérni estikét

Estike fáradt de elégedett volt. . jó érzés volt számára, hogy szorgalmas munkával, hasznos dolgot tudott csinálni. Olyat aminek haszna is van és örömet is okoz.

Este az aprónépség ismét összegyűlt a vén fűzfa alatt. Arcukon látszódott az éhség mellett a kétszersültbe való beletörődés.

„Én annyira éhes vagyok, hogy zöldségleves illatát képzelgem” - mondta egyikük. Mielőtt a többiek válaszolhattak volna Estike megjelent a nagy kondér zöldséglevessel.

„Lehet szépen sorba állni. Gondoltam a kétszersült mellé jól fog esni egy kis leves is.” Az aprónépség nagyon megörült, az utolsó cseppig megették a levest.

„Én sem főztem volna jobbat”- mondta az öreg manóasszonyság- ez volt a legnagyobb dicséret.

Estike annyira boldog volt, hogy úgy érezte mindjárt röpdösni fog. „Ez hogyan lehet?” - gondolta már nincsenek szárnyaim.

De mégis voltak

A szorgalmáért és a másokért való aggodalomért, munkájáért Gaia visszaadta estike szárnyait.

Aznap éjjel Estike sokat röpdösött, de azért másnap ismét főzőt az aprónépnek

Az Estike virág születése

Az Estike virág születése

            Létezett az idők hajnalán a kezdetek kezdetén egy hatalmas virágzó rét. A réten a legpompázatosabb virágok nyíltak és a legfinomabb gyümölcsök teremtek.  A rétet Gaia a földanya szelleme gondozta és felügyelte, hogy minden a legnagyobb rendben zajlódjon.

            Időközben sok apró lény költözött a rétre, manók tündérek és más aprónépség. Gaia nagyon örült nekik, mert így legalább volt kikkel megosztania a természet szépségei által nyújtott örömöket, vidámságot.

A szorgos aprónépség ki is vette a részét a rét növényeinek gondozásából. Ültettek, gyomláltak, locsoltak; elvégeztek minden munkát amire a rétnek szüksége volt. A rét gyönyörűbb lett, mint valaha. Gaia és az aprónépség  nagyon elégedetten és boldogan élt.

Egyik tavasszal amikor már ébredeztek a virágok megjelent egy addig ismeretlen tündér a rét fölött röpdösve. Gyönyörű pillangó szárnyai úgy ragyogtak a reggeli napsütésben mintha a nap kishúgai lettek volna. A tündér röpdösés közben kacagva egy dalt énekelt, a virágok bimbói a dallamra kezdtek el ringatózni.

Az aprónépség összesereglett a rét közepén,  hallgatni és csodálni az új jövevényt. A tündér lassan és méltóságteljesen leszállt közéjük. Így közelről látszott, hogy a szárnyai halványlila és fehér színben váltakoznak. Az aprónépség nagy szeretettel és gondoskodással  összehordott gyorsan sokféle ételt és italt, hogy megkínálják a tündért. Került a kis asztalra aszalt gyümölcs, kakaós sütemény, tejberizs és málnaszörp is. A tündér nekilátott és mindent felfalt és megivott. Majd köszönöm és köszönés nélkül elrepült. Mindenki elcsodálkozott, hogy milyen udvariatlan és mogorva ez a tündér. Nem mondta meg a nevét és meg se köszönte a reggelit!

Napközben az aprónépség szorgalmasan dolgozott ahogy mindennap amióta csak beköltöztek a kertbe. Az új tündér akinek még a nevét se tudták csak lustálkodott és ásítozott. Persze délben az ebédnél ő volt a legfürgébb, odaállt az üst elé és beleszagolt.

„Mit főztetek?”  - kérdezte a manókat.

„Gyümölcslevest és sütöttünk hozzá lekváros buktát” – felelte a legöregebb manólány, mert ő volt a főszakács „Mért kérdezed? Te biztosan nem lehetsz éhes, hiszen egész nap nem dolgoztál csak lustálkodtál!” – folytatta a manószakács.

„ De bizony éhes vagyok és eszem is! Megéheztem a sok izgágaságotoktól..”  - ordította a tündér,  a manók összerezzentek nem voltak hozzászokva a durvasághoz.

            Az a szokás a réten, hogy délelőtt dolgoznak délután pedig játszanak. Sokféle izgalmas és érdekes játékot ismertek az apróságok. Bújócskáztak, kergetőztek, homokvárat építettek, kidoboztak és labdáztak. A tündér nem játszott velük pedig kedvesen hívták többen is. „ Hagyatok! Nincs kedvem! Fáradt vagyok!- ilyeneket és ehhez hasonlókat felet az őt játszani hívóknak.

Lassan beesteledett, az aprónépség elfáradt a szorgos délelőtti munkában és a délutáni önfeledt játszadozásban. Itt volt az ideje, hogy nyugovóra térjenek. Mindenki elkészítette szépen a fekhelyét mindenki úgy ahogy szerette. Egyikük fűből vetett ágyat magának, a másik levélből, de akadtak akik lehullott pipacssziromból. Elalvás előtt még mindenki ivott egy csésze mézes citromfű teát.

A tündér csak ekkor ébredezett a délutáni lustálkodásából. Nagyot ásított miközben a szárnyait igazgatta. Gonosz mosoly jelent meg az arcán, majd megrebbentette szárnyait, hogy a magasba repüljön. Látta, hogy szép lassan mindenki mély álomba szenderül és békésen gondol a holnapi munkára és játékra. Várták a nyugodt álmot ahol folytathatták az abbahagyott játékokat.

A tündér csendesen felemelkedet a rét fölé, körbetekintet majd gyors iramban ide oda szálldosott. Felgyorsított és szánt szándékkal nekirepült a virágok bimbóinak. A bimbók fájdalmasan pukkantak egyet, majd lehullottak a földre. A tündér pedig folyamatosan kacagott, miközben újabb és újabb bimbóknak repült neki. A szétpukkadt bimbókból azon a nyáron már nem tudott virág fejlődni, ezért szegényebb lett a rét szinvilága.

Miután elfáradt a tündér ő is lefeküdt, mielőtt elaludt arra gondolt, hogy holnap az aprónép úgysem tudja ki tette tönkre a virágokat. Ha megkérdezik tud e valamit a dologról majd letagadja.

Hajnalban a napfelkeltével együtt felébredt az aprónépség is. Szinte egyszerre ásítottak, majd nyújtózkodtak egyet. Ekkor észreveszik a sok szétpukkadt és lehullott virágbimbót. Gyorsan megtörölték a szemüket mert nem akarták elhinni ezt a hatalmas pusztítást.

Mi történhetett? Kérdezgették maguktól és egymástól. Talán vihar volt, vagy jégeső esett? Senki sem tudta a választ csak a tündér, de ő mélyen hallgatott. Arra gondolt,  milyem buta is ez az aprónépség, mért is foglalkoznak ezek a bimbókkal? Hisz maradt még elég! Kevesebb a virág kevesebb a munka!

Az aprónépség aznap délelőtt szomorúan dolgozott, eltakarították a lehullott bimbókat és próbálták vigasztalni a sérült virágokat. Máskor a kacagásuktól és az éneklésüktől zengett a rét, most pedig búsan sugdolóztak. Délutánra sem lett jobb a hangulatuk, nem volt kedvük játszani, csak leültek körbe és töprengtek mi is történhetett.

Leszállt közéjük a tündér „Veletek meg mi van? Mért nem játszotok? Mért nem szaladgáltok?”- kérdezte őket. Az egyik manó megszólat: „ Tudhatnád ha akarnád! Te hogyishivják tündér!”  A tündét begurult „Nem vagyok hogyíshívják! Az én nevem Estike Tündér!” kiabált még egy kicsit a manókkal, majd odébb repült duzzogni.

Aznap este szomorúan készülődött a lefekvéshez az aprónépség. Még a citromfű teájukba is elfelejtettek mézet tenni, de észre se vették, annyira búslakodtak. Estike tündér eközben gonoszul figyelte őket. A mai estére még nagyobb pusztítást tervezett. Tövestől akarta kitépni a legkisebb virágokat.

Mire feljött a hold az aprónépség is elszenderedett. Estike tündér csak erre várt. Meglebbentette a szárnyát és ki  nézte magának az első kis virágot amit ki akart tépni a földből. Gonoszul mosolygott és már nyújtotta is a kezét amikor hirtelen valami megrántotta, és erősen fogta a lábánál. Nem eresztette akárhogyan is kapálózott.

Gaia a földanya szelleme fogta meg Estike tündér lábát, hogy megakadályozza a rét élőlényeinek ismételt pusztítását. „Ki vagy te és, hogy mersz hozzám nyúlni? –üvöltötte Estike tündér, majd keservesen elkezdett sikoltozni. Az esti hangokhoz nem illő ricsaj egytől egyig felébresztette az aprónépet. Össze gyűltek és figyelmesen szemlélték az eseményeket.

Egy idő után mikor Estike tündér belátta, hogy nincs értelme abbahagyta a kiabálást és rúgkapálni is elfelejtett.  Ekkor Gaia letette Estikét az aprónép közé a földre és szomorúan kérdezte: „Mi értelme volt ennek a pusztításnak? Örömödet lelted a bimbók elpusztításában? Akkor is nevettél volna amikor kitépkeded a kis virágokat a földből?

Estike most először gondolta végig mit is csinált tegnap este és mire is készült ma. Átérezte a megsérült virágok fájdalmát, félelmét és az aprónépség szomorúságát. Ráébredt, hogy mekkora szertetel fogadták és ő milyen irigy és lusta volt. Bocsánatot akart kérni viselkedéséért és a pusztításért. Érezte azonban, hogy a szavak, az ígéretek nem változtathatnak a dolgokon.

 Estike valamilyen módon mindenkép jóvá akarta tenni cselekedeteit és szerette volna kárpótolni a rétet és az aprónépet a szomorúságért amit okozott.  A többiek csendesen figyelték, tudták, hogy most valami nagyon fontos változás megy végbe Estike lelkében.

Estike felismerte végre mi a különbség a jóság és a gonoszság között. Megértette, hogy mennyivel jobb lehet az aprónépséggel együtt dolgozni és játszani, mint éjjel egyedül rombolni,  pusztítani. Most attól kezdett el félni, hogy a barátság lehetőségét örökre elrontotta az aprónéppel. Már nem magáért aggódott, hanem a közösség egészéért. Szerette volna megválltoztatni a múltat, de tudta ez lehetetlen. A múlt hibái megmaradnak, de a jelen és a jövő tetteivel jóvá kell tenni őket.

Estike nagyon erősen gondolkozott miként tehetné jóvá a pusztítást amit csinált és mivel vidíthatná fel az aprónépséget. Töprengő kis arcán egyszer csak megjelent a végleges elhatározás ráncocskái. Kitalálta mit kell tennie és elhatározta, meg is teszi nyomban. Tudta ha végre valaki rátalál a helyes megoldásra akkor azt azonnal meg kell valósítani. A helyes megoldás nem mindig könnyű döntés, a halogatása pedig csak egyre nehezebbé teszi.

Estike tündöklő szárnyai egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében lehullottak. A szárnyai nyújtotta szabadságról a repülésről mondott le. Úgy érezte – és igaza volt- visszaélt a repülés adományával mivel rosszra használta, ezért önként megvált tőle.

Óvatosan összetekerte a szárnyait, majd félrevonultan az egyik megsérült virág tövében egy kis gödörben eltemette. Törökülésben leült a gödör fölé és alaposan végiggondolta a teteit cselekedeteit amióta a rétre érkezett. Amikor a gondolataiban odaért, hogy milyen durván és mogorván beszélt a kedves aprónéppel elsírta magát. Ezek a könnyek már nem az önzéséből és a beképzeltségéből eredtek hanem az őszinte megbánásból és szégyenkezésből.

Észre sem vette, hogy a könnyei lassan egy piciny tócsává gyűltek a gödör felett, majd lassan beszívta a föld. Az aprónépség a távolból figyelte, szerettek volna neki segíteni de tudták estikének most magányra van szüksége. Egyedül kell szembenéznie a gonosz tetteivel és felkészülnie a testi lelki megújulásra.

Gaia érezte Estike őszinte megbánását és az akaratát, hogy ezentúl szeretettel és szorgalommal élje az életét. Gaia elsuttogta azokat a varázsszavakat amiket a rét születésekor is használt.  Ez a varázslat a természetből és az önzetlen  jóérzésből táplálkozik.

Időközben már erősen alkonyodott, de Estike még mindig ott ült ahová a szárnyait eltemette. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki vagy valami megsimogatta az arcát. Felemelte a fejét és egy igazi csodát láthatott. Közvetlenül előtte a kis gödörből egy növény kezdett el kinőni. A levelei súrolták az arcát. Nagy csodálkozva hátralépet úgy figyelte a növényt.

Egy idő után nem nőtt tovább viszont megjelent rajta sok apró bimbó. Ekkorra már az aprónépség is megérezte a varázslat erejét és ők is a növény köré sereglettek. Egyszerre egy érdekes de nagyon kellemes hangú csettintés hallatszott. Majd apró pukkanások kíséretében kinyíltak a bimbók.

A bimbók helyén sok apró fehér és lila árnyalatú virágok nyíltak ki. Édeskés illatuk fokozatosan az egész rétek belengte. Új virág született! Estike tündér önzetlenül feláldozott szárnyából és az őszinte megbánás könnyeiből.  „Nevezzük el Estikének! – kiáltotta szinte egyszerre az egész aprónépség.

Estike tündér nagyon boldog volt. Az aprónépség rögtön elhatározta, hogy egy esti ünnepséget rendeznek. Előszedtek sok finomságot, befödtet, lekvárt, kenyeret és még sok mindent mást is. Estike tündér rohant segíteni ő kente meg mindenkinek a lekváros kenyerét. Miután mindenki jóllakott reggelig táncoltak, ugráltak örömükben az új virág körül.

Az Estike virág minden tavasszal kinyílik és azóta már a szelek szárnyán elkalandozott az egész világba. Ha karod Neked is lehet egy kis Estike virág kerted. De tudnod kell, hogy az estike alkonyatkor virágzik és azt is tudd, hogy az aprónépség olykor felkerekedik a rétről és felkeresi a világban növő estikéket. Holnap lehet, hogy pont a tiéd.