József Attila

József Attila

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben-másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsúljatok.

Jószef Attila

József Atilla legszebb szerelmes verse

Flórának

Most azon muszáj elmerengnem,
hogyha te nem szeretnél engem
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom parjára,
a nemes üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a  virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömet tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóznak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
Meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkemnek azért közvagyon
s ezért szeretlek ily nagyon.

József Attila

Nemzett József Áron

Nemzett József Áron

Nemzett József Áron,
szappanföző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.

Megszült Pőce Borcsa
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb súroló kefék.

Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.

Bajom se lesz többé,
lelkemmel lesz mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.

József Attilla

Kertész leszek

Kertész leszek

kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztulm a világ,
legyen a sírjára virág.

József Attila

Csak az olvassa...

Csak az olvassa...

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.

József Attila

Tél

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
s rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
a kezén fogná mindenki földijét.

Valami nagy - nagy tüzet kéne rakni,
hisz zuzmarás a város, a berek,
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok - sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj ; meg kéne rakni,
hogy fölengedjenek az emberek!

József Attila

Anyám

Anyám

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomolyban -

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünödtem,
hogy ők egész fazékkal esznek -

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán hallnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosonőnek ott a padlás -

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok -

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt neki.

József Attilla

Kész a leltár

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva-
ha semmije sincs, nem kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is,  a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban  végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan is lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

József Attila

Mama

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még ősszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vízében.

József Atilla

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én-
meglepetés e költemény
csecse
becse

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehetem volna oktató,
nem ily töltőtoll-koptató
szegény legény.

Denem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ide idézi szellemem
hevét s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén"
gagyog
s ragyog

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költönk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj-

Én egész népemet fogom
nem középiskolai fokon
taní-
tani!

József Atilla

Mikor az utcán átment a kedves

Mikor az utcán átment a kedves

Mikor az utcán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utánna bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

és ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
Óh, hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

József Atilla

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hortelen.
Akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek

József Atilla

József Atilla Én költő vagyok

Én költő vagyok

Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
ne ünnepelje bennem senki hősét,
ily ünneplést én istenre hagyok.
Ő az, hogy nincs nagy kinél nincs nagyobb.
Versem azé, ki szivem versbe kérte
és nékem elég a barátság érte.

József Atilla