Ne szeress!

Ne szeress! ha hangom nem akarod hallani...

Ne szeress! ha nem vágysz érintésemre...

Ne szeress! ha távol akarsz lenni tőlem....

Ne szeress! ha nem vágysz ölelésemre....

Ne szeress! ha nem tudsz igazat mondani...

Csak egyet kérek

A szívedből merítsd a válaszokat; az eszedet hagyd most  szunnyadni....

Belém Fojtott szavak....

Belém fojtott szavak

?

Nem mondhatom el neked... Elmondom hát mindenkinek!

Ördögök dajkálták lelkedet?
Vagy talán Angyalok,
Csókoltak homlokon?!

Nem tudom

Pillantásod fényéből szerető
Ölelés árad? Felém?
Vagy talán gyilkos,
Folytó szorítás?!

Nem tudom

Mosolyt fegyverként kovácsolsz
Ajkad vonalán? Ellenem?
Vagy talán a mosoly szívedben születik;
És őszintén enyém, csak az enyém?

Nem tudom

Tétova tetteid örvénylő lelked,
Önkéntlen korbácsai?
Vagy talán rab lelked mélyből hangzó,
Hozzám szóló fohász-kiáltásai?

Nem Tudom.... Nem tudom!

Válaszokat keresnem
Értelmetlen kedvesem

Tudom... Tudom!

Koppány

Ab imo pectore

József Attila

József Attila

Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben-másban
istenhez is hasonlitott.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,

no de hát ne búsúljatok.

Jószef Attila

József Atilla legszebb szerelmes verse

Flórának

Most azon muszáj elmerengnem,
hogyha te nem szeretnél engem
kiolthatnám drága szenem,
lehunyhatnám fáradt szemem.

Mert jó meghalni. Tán örülnék
ha nem szeretnél így. Kiülnék
a fehérhabú zöld egek,
fecsegő csillagfellegek

mellé a nyugalom parjára,
a nemes üres űr egy martjára,
szemlélni a világokat,
mint bokron a  virágokat.

Hajósinas koromban, nyáron,
a zörgő, vontató Tatáron,
egy szép napon munkátlanul,
mint aki örömet tanul,

bámultam a Dunát, megáradt,
libegtetett leveles ágat,
úgy kanyarított sok fodort,
deszkát harapdált és sodort

olyan sok szép villogó dinnyét
a sárga ár, hogy el se hinnéd
és én se hinném el talán,
ha nem tenéked mondanám.

Piros almák is ringatóznak,
zöld paprikák bicegve úsztak,
most ez, majd az lett volna jó.
S állt és bólintott a hajó.

Ilyen lenne az űri szemle.
Milyen szép! - bólintva mindenre,
Meglátnám, milyen kéken ég
az ég, mely hozzád illenék.

Mert a mindenség ráadás csak,
az élet mint az áradás csap
a halál partszegélyein
túl, űrök, szívek mélyein

túl, túl a hallgatag határon,
akár a Duna akkor nyáron...
Mert szeretsz s nyugton alhatom,
neked én be is vallhatom

az elmúlástól tetten érten,
hogy önmagamba én se fértem,
a lelkemnek azért közvagyon
s ezért szeretlek ily nagyon.

József Attila

Nemzett József Áron

Nemzett József Áron

Nemzett József Áron,
szappanföző, aki már
a Nagy Óceánon
szagos füveket kaszál.

Megszült Pőce Borcsa
kit megettek a fenék,
gyomrát, hasát sorba,
százláb súroló kefék.

Szerettem Lucámat,
de Luca nem szeretett.
Bútoraim: árnyak.
Barátaim nincsenek.

Bajom se lesz többé,
lelkemmel lesz mindahány, -
élek mindörökké
gazdátlan és ostobán.

József Attilla

Kertész leszek

Kertész leszek

kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztulm a világ,
legyen a sírjára virág.

József Attila

Őrizem a szemed

Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Ady Endre

Csak az olvassa...

Csak az olvassa...

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz,
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris és a szelid őz.

József Attila

Tél

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
s rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
a kezén fogná mindenki földijét.

Valami nagy - nagy tüzet kéne rakni,
hisz zuzmarás a város, a berek,
fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
és rakni, adjon sok - sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj ; meg kéne rakni,
hogy fölengedjenek az emberek!

József Attila

Anyám

Anyám

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomolyban -

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünödtem,
hogy ők egész fazékkal esznek -

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán hallnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól -

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosonőnek ott a padlás -

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok -

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt neki.

József Attilla

Kész a leltár

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva-
ha semmije sincs, nem kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is,  a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban  végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan is lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

József Attila

Lédával a bálban

Lédával a bálban

Sikolt a zene, tornyosul, omlik
Parfümös, boldog, forró, ifju pára
S a rózsakoszorús ifjak, leányok
Rettegve néznek egy fekete párra.

" Kik ezek?" S mi bús csöndben belépünk.
Halál-arcunk sötét fátyollal óvjuk
S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat
A víg teremben némán szerte-szórjuk.

Elhal a zene s a víg teremben
Téli szél zúg s elalusznak a lángok.
Mi táncba kezdünk és sírva, dideregve
Rebbennek szét a boldog mátka.párok.

Ady Endre

Mama

Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindig, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még ősszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vízében.

József Atilla

Vér és arany

Vér és arany


Nekem egyforma, az én fülemnek,
Ha kéj liheg vagy kin hörög,
Vér csurran vagy arany csörög.

Én tudom, állom, hogy ez: a Minden
S hogy minden egyéb hasztalan:
Vér és arany, vér és arany.

Meghal minden és elmúlik minden,
A dics, a dal, a rang, a bér.
De él az arany és a vér.

Nemzetek halnak s újra kikelnek
S szent a bátor, ki, mint magam
Vallja mindig: vér és arany.

Ady Endre

Párizsban járt az Ősz

Párizsban járt az ősz

Párizsba tegnap beszökött az Ősz,
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem

Ballagtam éppen a szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy maghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig azn uton
Tréfás felevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Pározsból sz Ősz kacagva szaladt.
itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Ady Endre

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én-
meglepetés e költemény
csecse
becse

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehetem volna oktató,
nem ily töltőtoll-koptató
szegény legény.

Denem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a "Nincsen apám" versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ide idézi szellemem
hevét s nevét:

"Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén"
gagyog
s ragyog

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költönk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj-

Én egész népemet fogom
nem középiskolai fokon
taní-
tani!

József Atilla

Mikor az utcán átment a kedves

Mikor az utcán átment a kedves

Mikor az utcán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utánna bámult.

Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.

és ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.

Akit ringattam vigyázva, ölben,
Óh, hogy aggódtam - elveszik tőlem!

De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.

És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!

József Atilla

Dózsa György unokája

Dózsa György unokája

Dózsa György unokája vagyok én,
Népért síró, bús, bocskoros nemes.
Hé, nagyurak, jó lesz tán szóba állni
Kaszás népemmel, mert a nyár heves.

A Nyár heves s a kasza egyenes.
Hé, nagyurak: sok rossz, fehér ököl.
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes, nagy Dühvel özönöl?

Ha jön a nép, hé, nagyurak, mi lesz?
Rablóváraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?

Ady Endre

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hortelen.
Akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön szárítottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek

József Atilla

A kék tenger partján

A kék tenger partján

Ahol mások élnek, szeretnek,
Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

Ady Endre