Előző életeim

Nem mondhatom el Neked csak Neked… Elmondom hát mindenkinek….

!

Történik valahol messzi az időben; közel a lélekben; egy rejtett völgyben….

Boldogságban teltek az elmúlt évek. Amikor az első gerendát faragtuk a palotához még remélni sem mertük a jövőt. A jövőt ami most itt van, jelenné nőtte ki magát,  igaz valósággá, amiért érdemes volt dolgozni, küzdeni, akarni és érdemes most áldozatot is hozni. Az áldozat sok minden jelenthet, sosem azt, azonban amire számítunk.

Atlantiszt elnyelte a tenger, Őrzői a Xinafok előre látták ezt. Korszakokon keresztül óvták, mígnem alászálltak a változás angyalai, akik pusztulást hoztak Atlantiszra. A Xinafok kivont kardal állták útjukat, de sorra hullottak miközben torzultak a világok és egymásba hajlottak a dimenziók. A teljes univerzumot fenyegette a pusztulás…. A Xinafok hercege azonban bölcsességben társai fölé nőtt, leeresztette kardját. Fejet hajtott Mihály arkangyal előtt és békét ajánlott.

Jöjjön hát a változás ha ez az idők akarata, de engedtessék meg Atlantisz bölcsességének kristályait megőrizni. A kristálymagok rejtőzzenek emberi lelkekben ahol egyszer talán csirázni kezdenek és virágokká fejlődnek. A virágokból pedig felépülhet újra mi Atlantiszban szép és jó volt, de rejtse továbbra is a múlt, Atlantisz hátrányait sötét foltjait. Legyenek!:  pedig Atlantisz lelkeiből kiválasztott társak, akik e kristályokat az idők folyamán keresik, óvják, gondozzák.

Mihály arkangyal ki az arkangyalok között a legerősebb volt kezét nyújtotta A hercegnek kit egyébiránt Fényhozónak nevezték Atlantisz polgárai. Testvérré lett Mihály és Fényhozó most már örökre. A többi angyaloknak és Xinafoknak ez ellenére volt; bosszút esküdtek a testvéri szövetség ellen.

Megszületet azonban az egyesség és elindultak a kristályok életeken át tartó útjukra, reményt hordozva vándorlásukban. A társak akiket nevezzünk mostantól a kristályok őreinek, kézen fogva lelki egységben elindultak az időben vállalt küldetésüket teljesíteni. Újra és újra megszületnek, keresik azokat a lelkeket akikben kristály lakozik és próbálják óvni, tanítani őket.

Korszakokon keresztül óvtuk társammal, kedvesemmel a kristályokat hordozó embereket és vártunk…. Egy helyre, egy időre, hol a kristályokból kertet építhetünk. Úgy gondoltuk most van itt az idő. Sok kristályhordozót megtaláltunk fiatalon, és találtunk egy helyet ahol összegyűjtve őket kertet építhetünk. Fokozatosan megtanítjuk nekik a saját kristályuk hatalmát majd magukra hagyjuk őket, hogy tovább tanulhassanak egymástól. Atlantisz élhessen újra, egészségben a régi betegségei nélkül.

Felépült a palota ami inkább szép volt, mint praktikus, de lépcsős tetejével tisztelegni akartunk Atlantisz hőseinek, és fáklyát akartunk gyújtani a térben és időben hátha a többi kristály őr is ránk talál. (Érdekes, később a világ egy másik szegletében sok hasonló palota épült és Pagodáknak hívták őket.)

14 kristályhordozó gyereket sikerült összegyűjtenünk és megkezdeni a tanításukat. 20 alkalommal kelt életre GAIA anyánk mire a gyerekek felnőtté cseperedve megértek a próbára. Az őszinteség próbájára. Minden ezen múlik, tudunk e magunkkal őszinték lenni? Ha igen nincsenek akadályok, ellenségek, nem fog rajtunk a gonosz hatalma. Nem mesélek semmit a húsz évről, nincsenek rá szavak, sem semmilyen jelek amik elmondanák boldogságom mértékét, mélységeit. Velem volt a Kedvesem és együtt dolgoztunk egy önként vállalt küldetésen a kristálygyerekek ébresztésén.

A fáklya amit a többi kristályőrnek gyújtottunk elárult bennünket. A tanítványok végső próbája előtt megéreztük az ellenség közeledtét. Jöttek elpusztítani, beszennyezni a kristályokat, megölni az őket hordozókat. Még van remény! Készek a tanítványok, már mesterek, akik küzdeni képesek. Kardot akarnak kovácsolni a lelkükben és szembeszállni az ellenséggel, csapásra csapással válaszolni. Könnyeikkel oltanák az ellenség szívének tüzét.

Nem! A csaták mezején nem nőnek virágok, Atlantisz nem születhet vérből újra, a kristályok energiáját nem torzítjuk fegyverré! A Fényhozót követjük, aki áldozatával és önuralmával adott új esélyt nekünk. A felemelkedés az egyetlen igaz, méltó út! Mihály arkangyal megnyitja a felsőbb szférák kapuit csak érjen el odáig a tanítványok lelke.

Fogom a Kedvesem kezét, korszakok óta együtt dobog a szívünk, egyetértünk, együtt létezünk. Most más utat látunk, a külön út az egyetlen helyes út. Már kész a kardja, tudom sok inkarnáción keresztül végig fogja kísérni…. Mennie kell a völgy kapujánál szembeszáll a démonok hadával. Követik őt az erdők szellemei, akik harcosként állnak oldalán. Megérinti az arcomat, majd indul, nem fordul vissza, nem akarja látni a könnycseppet az arcomon.

Egy csepp könny korszakok szerelmével és a jövő balsejtelmével. Mire a padlóra ér borostyánná alakul. Kérem a Fényhozó áldását, találjon ez a borostyán ránk a jövő útvesztőjében. Nekem is mennem kell, vezetnem kell a tanítványaimat az utolsó ösvényen. Egyenként felemelkednek, büszke vagyok rájuk ezért éltem, születtem újra és újra. Nyújtják a kezüket, hogy kövessem őket, de tudják, nem teszem.

A tanítványok biztonságban vannak, valamikor a világban megtelepszenek és megépítik Atlantisz kertjeit. A fény ami eddig átjárt sötét felhőkké változik, Elbukom most? Elragad a sötétség? Nem nincs bennem hatalomvágy! Akkor mi ez? Bosszúvágy! A sötétség másik szeretője, aki segít neki a lelkeket elcsábítani. Semmim nem maradt csak a szabadságom, nem adom meg magam a sötétségnek. Kitisztul az Aurám, de tudom a lelkemben örökre nyomot hagyott  a kísértés,  újra és újra erőt akar majd venni rajtam.

Érzem még él a Kedvesem, küzd, harcol! Járja választott útját, abban a tudatban hogy én felemelkedtem. Egy ugrással kinn vagyok, megyek hozzád Kedvesem! Vár rám valaki, a Farkasok őrszelleme a Kedvesem hagyta itt, hogy vigyázzon rám. Befogadom a farkast, most már része lesz örökre a lelkemnek. Rohanunk a harchoz, nem voltam jó harcos soha a bennem élő Farkas azonban igen. 

A csaták mezején halálos sebtől vérezve talállak Kedvesem. A Démonok visszahúzódnak nem képesek az őszinte érzések közelében megmaradni. Tudom a Kedvesem haldoklik, de nem számít itt vagyok vele tartok újrakezdjük valahol máshol, hiszen miénk a tér és az idő is. Még mindig szorítja a kardját… El akarom venni, de nem engedi. Azt hiheti szüksége lesz még rá, nem érti a kard szolgává tesz! A Szabadság és a boldogság csak az őszinteségben és a lelkünk útjának járásában található meg.

Magához tér…A mosolya azt ígéri, hogy várni fog… Nem mondja másnak szeretlek… De én tudom ez nem lesz olyan egyszerű. Nehéz lesz megtalálni egymást, és felismerni is.

Történhet azonban bármi is, a lelkünk összetartózik és a vonzást sem Démon sem Isten de még a saját EGOnk sem képes semmissé tenni. Összetartozunk én már tudom, eljön az idő amikor ő is tudni fogja….

Koppány

Ab imo pectore